Prémszegély

Azért van puha prémszegély a Mikulás bundájának gallérján és kézelőjén, valamint a csuklyáján, hogy védje a nyakát és a csuklóját, ha a köpenyére ráfagyna a jég. A manószabó-inasok minden tavasszal összegyűjtik az olyan teremtmények levedlett, fehér szőrét, mint például a sarki nyúl, és ebből szőnek új prémszegélyt a Mikulás kabátjára.

A karácsony titkai

Pszt! Tudod, hogy a Mikulás figyelmét nem kerüli el, ha nem alszol úgy, mint a bunda, amikor meglátogat? Tudod, hogy van egy listája arról, ki rosszalkodott, és ki volt jó? Tudod, hogy egyetlen éjszaka alatt körberepüli a világot, hogy minden gyereknek elvigye az ajándékot? Persze hogy tudod! Mindenki tudja, mivel foglalkozik a Mikulás… de vajon mindezt pontosan hogyan viszi véghez? Derítsd ki, mitől olyan varázslatos a karácsony, és fedezd fel a Mikulás féltve őrzött titkait!

A pókok selyemkelméje

A pókselyem az egyik legerősebb anyag a világon, az acélnál is erősebb. Szálai mégis puhák, és saját hosszuk másfélszeresére nyújthatók anélkül, hogy elszakadnának. Ez lehetővé teszi a tündéreknek, hogy a kelmét varázslatos tulajdonságokkal lássák el. Az időjárástól függően a szálak a Mikulás köpönyegének minden rétegében lazábbakká és vastagabbá válhatnak, és a bűvös kabát melegen tartja a Mikulást, ha hideg van, és hűsíti, ha meleg éghajlaton jár. A kelme olyan kemény, hogy a manó szabók nem tudták elvágni közönséges ollóval, amikor a Mikulás köpenyét készítették. Ezért a tündérek vágták el nekik, méghozzá úgy, hogy a jelölővarrás mentén szálldostak, és varázspálcájukkal eloldozták a szálakat.

A Mikulás bűvös köpenye

A Mikulás bűvös köpenye

Mindenki tudja, hogy a Mikulás ragyogó piros köpenyt hord, de vajon arról hallottál-e, hogy régebben zöld kabátba öltözött?

 

Sok évvel ezelőtt a Mikulás gyönyörű, zöld gyapjúkabátban és nadrágban indult útnak karácsonyeste, amit a manó szabók készítettek neki. A zöld a manók kedvenc színe, mert zöld leveles, erdei otthonunkra emlékezteti őket. A gyapjúkabátot vastagra szőtték, nehéz volt, és meleg, de miután sok évig védte a Mikulást a zord téli időjárás ellen, elrongyolódott.

A manó szabók tudták, hogy a Mikulásnak új bundára van szüksége, és elhatározták, hogy a valaha létezett legcsodálatosabb ruhát készítik el neki. Megkérték a tündéreket, hogy segítsenek nekik megtalálni a legjobb kelmét. A tündérek beutazták az egész világot, és összegyűjtötték a legfinomabb pókselymet. Aztán tündérrokkával fonalat sodortak a selyemszálból, és fa szövőszéken anyagot szőttek belőle. Végül amikor megmutatták a kelmét a Mikulásnak, annak szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól.

– Ez a legbámulatosabb kelme, amelyet valaha is láttam – áradozott. – Olyan könnyű, mint a levegő, és úgy csillámlik, mint a pára. Csak egy hibát tudok rajta felfedezni. Ha ebből az anyagból készült köpenyt fogok hordani, én is csillogni fogok, mint egy áttetsző kísértet. Pedig nem akarom megijeszteni a gyerekeket, amikor meglátnak!

A tündérek kuncogtak. Ők már erre is gondoltak. Az utolsó ténykedésük az volt, hogy olyan kényelmessé varázsolták a kelmét, amilyenné csak lehetett. Bűbáj segítségével elfogták a nyári naplemente lágy, száraz melegét, és kimosták a kelmét a rózsás, bíborvörös ragyogásban. Mire a manó szabók befejezték a Mikulás köpenyét, az igéző anyag különböző részletei összeálltak, és gazdag, piros színben pompáztak, amely ma mindannyiunk számára oly ismerős.

Micimackó meséi6

Hatodik fejezet,

amelyben Fülesnek születésnapja van, és két ajándékot is kap

Füles, Öreg Szürke Csacsi a folyóparton állt, és nézte magát a víztükörben.

– Nagyképûség – mondta. – Ez a helyes kifejezés. Nagyképûség, ez az én bajom.

Megfordult, és lassan leballagott vagy húsz lépést, betottyant a vízbe, átsétált a folyón, s a túlsó parton lassan visszaballagott.

Akkor megint megnézte magát a vízben.

– Mindjárt gondoltam – jegyezte meg. – Ez a profilom se jobb. De ki törõdik vele? Senki, Nagyképûség. Mondom.

Valami reccsent mögötte, és a sûrûbõl elõjött Micimackó.

– Jó reggelt, Füles! – mondta Micimackó.
– Jó reggelt, Mackó! – mondta mélán Füles. – Ha errõl egyáltalán lehet szó a mai idõkben. A magam részérõl erõsen kétlem. De semmi. Szót sem érdemel. Bocsánat.
– No mi baj már megint?
– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
– Mit nem tud? – kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
– Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.
– Vagy úgy – mondta Mackó. Gondolkodott, hosszasan. Aztán megkérdezte: – Melyik kutya?
– Az a kutya, azzal a kutya jókedvvel – magyarázta borongva Füles. – Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit.

Mackó leült egy lapos köre, és eltûnõdött. Olyan volt ez az egész dolog a számára, mint egy képrejtvény. Sose volt nagy rejtvényfejtõ. Lévén ö egy Csekélyértelmû Medvebocs. Inkább énekelni szeretett.

Így hát most is rákezdte:

Nyáron nyaralok, télen telelek,

a Trotechnikus, az mindig Elek,

kérdezz valamit, s én megfelelek,

nyáron nyaralok, télen telelek.Ez volt az elsõ szakasz. Mikor befejezte, várt egy kicsit, de mert Fülesnek nem volt ellenvetése, azt biztatásnak vette, s belefogott a második szakaszba:

Nyáron nyaralok, télen telelek,

ki mézet ad, azzal nem perelek,

kérdezz valamit, s én megfelelek,

nyáron nyaralok, télen telelek.Füles még most se szólt semmit, így hát a harmadik szakaszt is elénekelte:

Nyáron nyaralok, télen telelek,

villanyt a fára ingyen szerelek,

kérdezz valamit, s én megfelelek,

nyáron nyaralok, télen telelek.– Nagyon helyes – szólt Füles. – Te csak énekelj! Tralala. Örülj az életnek!
– Örülök is.
– Van, aki tud.
– Mi baj?
– Mi lenne?
– Olyan bánatos vagy.
– Bánatos? Miért lennék én bánatos? Születésnapom van. Az év legboldogabb napja.
– Születésnapod van? – mondta Mackó örömteljes meglepetéssel.
– Nagyon természetes. Nem látod? Nézd csak a sok születésnapi ajándékot, amit kaptam.
– És gúnyosan kinyújtotta a lábát. – Látod? Mennyi torta meg töltött csokoládé.
Mackó jobbra nézett, aztán balra.
– Ajándék? Torta? Csokoládé? Hol?
– Hát nem látod?
– Nem én.
– Én se – mondta Füles. – Ez csak olyan tréfa volt. Vicc. Haha!
Mackó megvakarta a fejét, nem tetszett neki a dolog.
– De igazán születésnapod van? – kérdezte aztán gyanakodva.
– Bizony.
– Hát akkor – gratulálok. Még sok-sok születésnapot!
– Neked is, Micimackó.
– De nekem nincs születésnapom.
– Nincs is. Csak nekem van.
– Akkor hát miért gratulálsz nekem?
– Miért ne? Remélem, nem akarod magad rosszul érezni az én születésnapomon?!
– Ó, akkor értem...
– Elég baj – mondta Füles most már végképpen letörve –, hogy én ilyen piszokul érzem magam a tulajdon születésnapomon. Se ajándék, se csokoládé, se torta gyertyával, még csak egy nyavalyás üdvözlõ táviratot se kaptam... Legalább más ne érezze rosszul magát, ez minden, amit várok...
Ez sok volt Micimackó gyenge szívének.
– Várj meg itt! – szólt gyorsan, sarkon fordult, s iszkolt haza, ahogy csak szusszal bírta; úgy érezte, akárhonnan, akárhogy, meg kell ajándékoznia valamivel szegény Fülest.
Lakása elõtt ott találta Malackát. Fel-felugrált az ajtó elõtt, hogy elérje a csengõt, de nem érte el.
– Hé, Malacka! – kiáltott rá.
– Szervusz, Micimackó!
– Mit ugrálsz itt, mint a bakkecske?
– El akarom érni a csengõt – mondta Malacka. – Éppen most érkeztem ide a látogatásodra.
– Majd én csengetek helyetted – mondta Micimackó elõzékenyen. El is érte a csengõt, és csengetett. – Épp most beszéltem Fülessel – beszélt közben –, szegény Füles nagyon rossz lelkiállapotban leledzik. Születésnapja van, senki a füle botját se mozgatja, észre se vették, és nagyon a szívére vette ezt a közönyt... Ejnye, senki se felel a csöngetésre?
– De Mackó – mondta Malacka –, már hogy felelnének? Hisz ez a te lakásod.
– Persze, persze... No, akkor kerüljünk beljebb.
Bementek. Mackó elsõ dolga volt odamenni az almáriumhoz, megnézni, maradt-e még egy kis méz a csuporban. Még volt egy kevés.
– Ezt odaadom Fülesnek – magyarázta – ajándékba. Te mit adsz neki?
– Nem lehetne úgy, hogy én is ezt adom? Mondjuk, a kettõnk ajándéka.
– Nem. Ez nem egy jó megoldás.
– Jó, hát én viszek neki egy léggömböt. Van még egy a múlt heti mulatságból. Mindjárt haza is futok érte.
– Látod, Malacka, ez nagyon jó ötlet. Ennek biztosan nagyon fog örülni szegény Füles, menten jókedve támad. Egy szép léggömb igazán nem ronthatja el az ember kedvét.
Malacka eltotyogott. Micimackó is elindult ellenkezõ irányban a mézescsuporral..
Meleg nap volt, s az út hosszúnak tûnt. Felét se járta be, mikor valami cudar érzés kerítette hatalmába. A füle tövén kaparászott, valami az orrát csiklandozta, még a füle is viszketett tõle. Mintha valaki noszogatta volna belülrõl: „Na, Mackó, mi lesz?”
„Ejnye, ejnye – csóválta a fejét. – Nem tudtam, hogy ilyen hosszú ez az út... ” – Így hát letelepedett, és levette a csupor fedelét. „Még jó, hogy ezt magammal hoztam – gondolta. – Sok mackót ismerek, akiben nem lett volna ennyi elõrelátás, hogy efféle elemózsiát vigyen magával az útra. ” – S már nyalogatta is a mézet, bedugva fejét a csuporba.
– Lássuk csak – mondta elégedetten, mikor az utolsó csöppet is felnyalta –, hova is indultam? Ahá, Füleshez. – Fürgén felugrott.
Aztán egyszerre csak eszébe jutott a dolog. Hiszen utolsó cseppig megette Füles születésnapi ajándékát!
„Bosszantó! – csóválta a fejét. – Most mit tegyek? Valamit mégis kell kapnia tölem!„
Darabig semmi se jutott az eszébe. Aztán gondolkodni kezdett.
„Végre is ez a csupor nagyon szemrevaló kis csupor, még akkor is, ha nincs benne méz. Majd tisztára mosom, ráírok valami kedveset, mondjuk: »Sok ilyen boldog születésnapot még!« Füles sok mindenre használhat egy ilyen szemrevaló kis csuprot.”
S mivel éppen a Százholdas Pagony elõtt haladt el, betérült egy percre Bagolyhoz.
– Jó reggelt, Bagoly!
– Jó reggelt, Mackó!
– Gratulálok neked Füles születésnapjához – mondta Micimackó.
– Születésnapja van?
– Mit kap tõled, Bagoly?
– És te mit adtál neki, Mackó?
– Egy nagyon szemrevaló kis csuprot, amiben mindenfélét lehet tartani... izé... varrótût meg olyan... izé... gombokat, esetleg – mondta Mackó bizonytalanul.
– Ez az? – kérdezte Bagoly, és kivette Micimackó mancsából.
– Igen, és meg akarlak kérdezni...
– Ebben mézet tartottak – mondta Bagoly.
– Akármit lehet benne tartani – mondta Mackó gyorsan. – Roppant praktikus és hasznos kis csupor ez, azám! – tette hozzá dicsekedve, de nem õszintén. – És azt akarom kérdezni...
– Esetleg írhatsz rá valami üdvözletet.
– Éppen ez az, magam is így gondoltam. Nem volnál olyan kedves felírni rá: „Sok ilyen boldog születésnapot kívánok: Micimackó”?
– Nagyon kedves kis csupor – mondta Bagoly. – Nem lehetne úgy csinálni, hogy én is ezt adom neki? Mint a kettõnk ajándékát.
– Nem – mondta Mackó –, ez nem megoldás. Várj, megmosom egy kicsit, aztán majd ráírod.
S már ment is a mosdóhoz, kimosta a csuprot, meg is törülgette. Bagoly közben a ceruzáját nyálazta.
– Mondd csak, Mackó, tudsz te olvasni? – kérdezte könnyedén, de kissé szorongva. – Csak azért kérdem, mert az ajtómon két felirat van, ezeket Róbert Gida írta. El tudod olvasni?
– Hogyne! Róbert Gida megmondta nekem, mit írt, és azóta nagyon jól el tudom olvasni.
Erre aztán Bagoly írni kezdett. Ezt írta:

MG SK LYN BLDG SZLTSNPT KVNK.

Mackó álmélkodva és tisztelettel nézte.

– Csak egy rövid és tömör gratulációt írtam – vetette oda Bagoly könnyedén.
– Elég hosszú – bólintott Mackó elismerõen.
– Tulajdonképpen... igen, hm... elég hosszút is írtam... Éppen elég ceruzát fogyaszt el egy ilyen hosszabb gratuláció.
– Hogyne, hogyne – mondta Mackó udvariasan.

Míg ezek történtek, Malacka megjárta a lakását, el is hozta a léggömböt, amit Fülesnek szánt. Magához szorította, nehogy a szél elfújja, és sebesen futott, hogy elõbb érjen oda, mint Micimackó. Szerette volna úgy feltüntetni a dolgot, mintha neki jutott volna elõször eszébe Füles születésnapja. S ahogy lihegve futott, lelki szemeivel elõre gyönyörködött benne, hogy fog örülni Füles, még vigyorgott is hozzá a lelki szájával. Hát ahogy fut, megbotlik egy buckában, és orra esik...

Bang!!! ... ??? *** !!!

Malacka feküdt a földön, és azon tûnõdött, mi történt. Elsõ pillanatban úgy rémlett, az egész világ felrobbant körülötte – aztán úgy határozott, hogy talán nem is az egész világ, csak az Erdõ, vagy talán még az se, csak ö maga, és most már nincs is a Földön, a Holdon van valahol, és soha nem látja többé Róbert Gidát és Micimackót és Fülest... Aztán azt gondolta: „Jó, de feltéve, hogy a Holdon vagyok, akkor se muszáj órákig így feküdni, arccal a porban...” Így hát óvatosan feltápászkodott és körülnézett.

Ott találta magát az Erdõben.

„Hát ez furcsa – gondolta. – De mi lehetett hát az a robbanás? Én csak nem szóltam akkorát, mikor elpuffantam?... És hol a léggömb? És mi ez a vacak, nyúlós rongydarab a kezemben?... A léggömb!”

– Jajjaj! – nyögött Malacka. – Ojjajajj... Hát most mit tehetek? Haza nem megyek most már, több léggömböm úgysincsen... és Füles talán nem is szereti a léggömböket annyira...

Így hát búsan tovább-ballagott, és leért a folyópartra.

– Jó reggelt, Füles! – szólította meg az ünnepeltet.
– Jó reggelt, Malacka! – mondta Füles. – Ha lehet ilyesmirõl szó. Amiben kételkedek. De nem baj. Csak úgy mondom. Szót sem érdemel.
– Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából üdvözöljelek – mondta Malacka, és közelebb jött.

Füles felkapta lógó fejét, és ráborult Malackára.

– Mondd még egyszer! – szólt rá izgatottan.
– Engedd meg, hogy szüle...
– Várj egy pillanatra! – Három lábán egyensúlyozva megpróbálta a negyediket óvatosan a füléhez emelni. – Nem megy! – mondta aztán a harmadszori sikertelen kísérlet után, mert háromszor is az oldalára esett. – Talán így könnyebben megy... és így jobban hallom... Na most, megvan... tényleg, fekve könnyebb... Most légy szíves, ismételd amit mondtál! – És patájával igazította elõre a fülét.
– Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából üdvözöljelek – ismételte Malacka.
– És... és ezt nekem mondod?
– Neked hát, Füles!
– És... és... az én születésnapomra célzol?
– Arra.
– Úgy érted... izé... hogy nekem igazi születésnapom van?
– Úgy bizony, Füles, és én ajándékot is hoztam neked.

Füles leeresztette jobb fülérõl jobb patáját, megfordult, és nagy nehézséggel felemelte a bal patáját.

– A másik fülemmel is szeretném hallani – mondta. – Volnál szíves...
– Ajándék! – mondta Malacka jó hangosan.
– Nekem?
– Neked.
– És... és... ez is a születésnapom miatt van?
– Persze hogy amiatt!
– Azért, mert... izé... nekem igazi születésnapom van?!
– Igen, Füles és hoztam neked egy léggömböt.
– Léggömböt?!... Azt mondtad: léggömböt? Azt a nagy buborékot gondolod, ami olyan színes, és fel szokták fújni?!. . Mulatság és öröm és vidulás... és ének és tánc, hipp-hopp, hejehuja... azt akarod mondani?
– Azt, de attól tartok, illetve... illetve igazán sajnálom, Füles... de ahogy futottam hozzád a léggömbbel, orromra puffantam, és...
– Ó, ó, minõ szerencsétlenség! Biztosan nagyon gyorsan futottál, Malacka... Remélem, nem ütötted meg magad...
– Én nem... de... Füles, kérlek... a léggömb... az bizony szétpukkant.

Nagyon hosszú csend lett.

– Az én léggömböm? – mondta végre Füles.
– Malacka csak bólintott szomorúan.
– Az én születésnapi léggömböm?
– Igen, Füles – mondta Malacka kicsit szipogva. – Itt van a kezemben, láthatod. Engedd meg, hogy izé... szü... születésnapod al... alkalmából... a legme... melegebben...

És átnyújtotta Fülesnek a nedves rongydarabot.

– Ez az? – mondta Füles meghökkenve.

Malacka bólintott.

– Az én ajándékom?
– Igen.
– Köszönöm, Malacka – mondta Füles. – Igazán – nagyon-nagyon köszönöm. És izé... mondjad csak, meg tudnád mondani, milyen színû volt?... Úgy értem... amikor még... léggömb volt...
– Piros.
– Mindjárt gondoltam... Piros – mormogta maga elé. – Kedvenc színem... És... és mekkora volt?
– Akkora, mint jómagam.
– Mindjárt gondoltam... Akkora, mint Malacka – mondta maga elé átszellemülten. – Kedvenc nagyságom. Úgy, úgy.

Malacka gyalázatosan érezte magát, és nem tudta, mit mondjon most. Kinyitotta a száját, megint becsukta.

Ekkor harsányan átkiabált valaki a folyó túlsó partjáról. Micimackó volt az.

– Sok szerencsét születésnapodra! – kiáltotta Micimackó, elfelejtve, hogy azt már mondta egyszer.
– Köszönöm, Mackó – rebegte Füles. – Nagyon-nagyon köszönöm.
– Egy kis ajándékot hoztam neked! – kiabált Micimackó izgatottan.
– Már megkaptam – mondta Füles.

Mackó átgázolt a folyón, egyenesen Füles felé tartott. Malacka leült oldalt, kezébe temette fejét, és szipogott.

– Nagyon praktikus csupor – mondta Mackó. – Tessék, itt van. És az van ráírva... „Sok hasonló boldog születésnapot kívánok, tisztelettel Micimackó.” Ez mind rá van írva. És mindenfélét lehet tartani benne. Tessék!

Füles, meglátván a csuprot, egész izgatott lett.

– Nagyszerû! – mondta. – A léggömböm éppen belefér.
– Az nem, Füles – mondta Mackó. – A léggömbök sokkal nagyobbak, mint a csuprok. A léggömb arra való, hogy zsinegen tartsák...
– De az enyém nem olyan – mondta Füles büszkén. – Ide nézz, Malacka! – És ahogy Malacka búsan felnézett, Füles óvatosan felemelte a nedves rongyot két fogával, óvatosan beleeresztette a csuporba: megint kivette, visszatette. Ezt többször ismételte.
– Így igen – mondta Micimackó. – Így belefér.
– Ugye? – dicsekedett Füles ragyogó arccal. – Úgy sétál ki meg be, ahogy akarom.
– Igazán örülök – mondta Mackó boldogan. – Mindjárt gondoltam, legjobb lesz, ha egy ilyen praktikus csuprot ajándékozok neked, amibe mindenfélét bele lehet tenni.

Malacka is fellélegzett.

– Látod, tõlem is kaptál valamit, amit ilyen szépen bele lehet tenni a Praktikus Csuporba.

De Füles már nem is hallotta õket. Kivette meg betette a rongyot a csuporba, és ragyogott a boldogságtól.

– No és tõlem nem kapott semmit? – kérdezte Róbert Gida irigykedve.
– Dehogyisnem! – mondtam én. – Te adtál neki egy... hát nem emlékszel... egy kis... egy olyan kis...
– Egy olyan kis festékdobozt, festegetni.
– Na látod! Pontosan emlékszel!
– De miért nem adtam neki oda mindjárt reggel?
– Mert egész nap el voltál foglalva az estély miatt, amit a tiszteletére rendeztél. Ott volt csokoládé és fagylalt és torta három gyertyával és Füles neve a tortán, piros cukorból kikanyarítva és...
– Igen, most már emlékszem – mondta Róbert Gida.

-->

Micimackó meséi5

Ötödik fejezet,

amelyben Malacka egy Elefánttal találkozik

Egy napon, mikor Róbert Gida és Micimackó és Malacka egyszerre beszéltek összevissza mind a hárman, Róbert Gida lenyelte a falatot, amivel tele volt a szája, és egész közömbösen megjegyezte:

– Ma láttam egy Elefántot, Malacka.
– Mit csinált éppen? – kérdezte Malacka.
– Csak úgy kószált – mondta Róbert Gida. – Azt hiszem, nem látott meg.
– Én is láttam egyszer – mondta Malacka –, legalábbis azt hiszem, õ volt az. De lehet, hogy nem õ volt.
– Én is – jegyezte meg Micimackó, és azon tûnõdött, mi lehet az, hogy Elefánt.
– Általában ritkán látható – mondta Róbert Gida könnyed modorban.
– Mostanában – tette hozzá Malacka.
– Ebben az évszakban – fejezte be Mackó.

Aztán másról beszéltek, míg csak el nem érkezett az ideje, mikor Malacka és Mackó haza szoktak menni. Elõbb együtt talpalták végig a Százholdas Pagony szélén kanyargó ösvényt, s nem sokat beszélgettek; de mikor a patakhoz értek, s átsegítették egymást a köveken, s a sövény szélén egymás mellé kerültek, barátságos eszmecsere indult meg errõl, amarról, s ennek során Malacka így szólt :

– Te bizonyára meg fogsz engem érteni, Mackó. – És Mackó felelte:
– Magam is azt vélem, Malacka. – És Malacka folytatta:
– De másrészt, Mackó, ne felejtsük el... – Mire Mackó:
– Igazad van, Malacka, én is csak egy pillanatra felejtettem el.

S ahogy így elérték a Hét Fenyõfákat, Mackó körülnézett, hogy vajon nem hallgatózik-e valaki, s aztán ünnepélyesen megszólalt:

– Malacka, elhatároztam valamit.
– Mit, Mackó?
– Elhatároztam, hogy fogok egy Elefántot.

Mackó többször, önérzettel megbiccentette a fejét, míg ezt mondta, s arra várt közben, hogy Malacka megkérdi: „De hogyan?” – vagy kételyeinek ad kifejezést, vagy egyáltalán, szól valamit. De Malacka nagyon restellte, miért nem neki jutott elõször eszébe ez az ötlet.

– Én megteszem – mondta Mackó egy idõ múlva, miután hiába várt. – Mégpedig Csapdával. S mert nagyon furfangos Csapdára gondolok, segítségemre kell lenned, Malacka.
– Mackó – mondta Malacka, most már megint egészen boldogan. – Én segíteni fogok! De hogy fogunk hozzá?
– Azám, hogyan? – mondta Mackó, és most leültek gondolkodni.

Mackó elsõ ötlete az volt, hogy mély gödröt ásnak, és az Elefánt, mikor arra jár, beleesik a gödörbe, és...

– De miért? – kérdezte Malacka.
– Mit miért?
– Miért esne bele?

Mackó az orrát dörgölte, és azt állította, hogy az Elefánt majd arrafelé sétál, dúdol magában, közben az eget nézi, hogy vajon hoz-e esõt a felhõ, így hát nem látja meg a mély vermet, csak mikor már a szélére lépett, és akkor már késõ.

Malacka megjegyezte, hogy a Csapda nem rossz; de mi történik, ha tényleg esõt hoz a felhõ?

Mackó megint az orrát dörgölte, és elismerte, hogy erre bizony nem gondolt. De aztán felragyogott és kijelentette, hogy amennyiben éppen esne akkor, az esetben az Elefánt azért nézné az eget, hogy mikor fog kiderülni, és ezért nem látná meg a vermet, csak amikor... és akkor már késõ volna.

Mikor ezt így elmagyarázta, Malacka kénytelen volt elismerni, hogy ez bizony jó Cselfogás.

Ettõl Mackó nagyon büszke lett, s már a zsebében érezte az Elefántot, és már csak egy kérdés volt hátra: hogy hol ássák meg ezt a Nagyon Mély Vermet.

Malacka azon a nézeten volt, hogy bizony legjobb lesz arrafelé megásni, ahol az Elefánt tartózkodni szokott, legfeljebb néhány lépésnyi távolságban.

– De akkor meglát bennünket, miközben ásunk – vetette oda Mackó.
– Ha az eget nézi?!
– Mégis gyanakodni talál – mondta Mackó. Hosszasan eltûnõdött, aztán búsan kijelentette egy sóhajjal, hogy: – Mégse olyan egyszerû a dolog, mint amilyennek gondoltuk. Igazában nem is tudnám megmondani, fogtak-e már egyáltalán Elefántot.
– Nem merném állítani.

Sóhajtottak, felálltak, kiszedtek bundájukból néhány rekettyetüskét, megint leültek, s közben Mackó folyton azt hajtogatta:

– Legalább gondolni tudnék valamire! – Mert azt homályosan sejtette, hogy egy Nagyon, Nagyon Okos és Ravasz Agyvelõnek bliktri az egész, egy ilyen kérdés.
– Tegyük fel – mondta Malackának –, hogy engem akarsz megfogni. Hogy fognál hozzá?
– Nagyon egyszerûen. Csapdát csinálnék, egy csupor mézet tennék bele, te megszagolnád a mézet, bemásznál a Csapdába...
– Be én! – mondta Mackó mohón és izgatottan. – De nagyon óvatosan, ügyesen, hogy ne érjek hozzá semmihez, s mikor elérném a csuprot, elõször lenyalnám a szélét, aztán azt hinném, nincs több, aztán elmennék és gondolkodnék, és eszembe jutna, hogy biztosan van még ott, és visszamennék, és megtalálnám a csuprot, és kezdeném kiszopogatni belõle, és...
– De nem errõl van most szó. Arról van szó, hogy bent lennél a Csapdában, és én megfognálak. Tehát elsõsorban azt kell megtudni: mit szeret az Elefánt úgy, ahogy te a mézet szereted. Biztosan a kukoricát szereti úgy. Tehát össze kell szedni egy tányérra valót... Hé, Mackó, elaludtál?

Mackó, aki boldog álmodozásba merült, rögtön felriadt, és sietve megjegyezte, hogy a méz minden csaléteknél különb. Malacka nem osztotta a nézetét, és ezen vitatkoztak egy darabig. Szerencsére Malackának közben eszébe jutott, hogy ha a kukoricában állapodnak meg, akkor neki kell adni a kukoricát, míg ha a méz mellett döntenek, Mackó lesz kénytelen feláldozni magát, így hát hirtelen megadta magát, és azt mondta: – Jó, nem bánom, legyen méz – ugyanabban a pillanatban, amikor Mackónak is eszébe jutott a fenti okoskodás, és éppen ki akarta bökni: „Jó, hát legyen kukorica.”

De most már késõ volt.

– Méz – mondta Malacka határozottan, aztán gyorsan hozzátette: – Én majd megásom a vermet, és közben te elhozod a mézet.
– Jó – sóhajtott Mackó.

Mihelyt hazaért, kinyitotta a szekrényt, felállt egy székre, levette a legnagyobb mézescsuprot a legfelsõbb polcról. Legalábbis az volt írva a csuporra, MÉZ, de a biztonság kedvéért azért levette a papírt is róla, és belenézett,és ami benne volt,az olyan volt,mint a méz.

– De nem lehessen tudni,az ember nem lehet eléggé óvatos,a nagybátyám is mondta egyszer,hogy vannak sajtok, amiknek olyan a színük, mint a mézé – mondta,és mindenesetre bedugta a nyelvét, és megkóstolta.„Igen – bólintott tárgyilagosan –, kétségtelen, ez méz. Méz ez, legalább a tetején.

Valószínû,hogy színültig méz – kivéve azt a nem várt esetet hogy valaki kiszedte alulról a mézet, sajtot nyomott bele, hogy megtréfáljon. Talán jól tenném – pusztán óvatosság kedvéért –, ha errõl meggyõzõdnék... mert arra is gondolni kell, hogy... hogy izé... az Elefánt nem szereti a sajtot... mint ahogy én se szeretem... Úgy ám! – sóhajtott végre. – Hát mégse! Szerencsére méz volt biz ez, színültig méz!”

Miután errõl alaposan (a csupor fenekéig) meggyõzõdött, elvitte a csuprot Malackának, aki belenézett,az orrát is bedugta, nem látott semmit,s némiképp gyanakodva nézett Mackóra,és megkérdezte:

– Ez ez? És Mackó bólogatott, hogy bizony az.
– Csak tudod, nagyon mély csupor ez, és nincs egészen tele.
– És letaszította a csuprot a verem fenekére, ahol Malacka túrt és ásott. Malacka elhelyezte a csuprot a verem fenekén, és kimászott a verembõl, és mind a ketten hazamentek.
– Jó éjszakát, Mackó! – mondta Malacka, mikor elérték Malacka házát. – Holnap reggel hét órakor találkozunk a Hét Fenyõfáknál, és megnézzük, hány Elefántot sikerült megfogni a Csapdában.
– Hat órakor, Malacka. De van-e kötõféked?
– Minek az?
– Hát megkötni és hazahúzni az Elefántot.
– Ugyan!... Nem kell annak kötõfék... Csak füttyenteni kell neki, és jön magától.
– Tudom, de vannak köztük csökönyösek. Nem mind egyforma. Na, jó éjt!
– Jó éjt!

És Malacka bement a házába, melynek ajtaján a TILOSAZ Á felirat ékeskedett, miközben Mackó is lefeküdt.

Néhány órával késõbb, már-már pitymallott éppen, Mackó arra riadt fel, hogy süllyed vele a világ.

Már elõbb is érezte ezt. Tudta, mit jelent.

Azt jelentette, hogy éhes. Így hát a szekrényhez ment, felállt egy székre, felnyúlt a legnagyobb polcra, és – és nem talált semmit.

„Különös – gondolta. – Úgy emlékeztem, itt a felsõ polcon volt egy csupor méz. Egy csupor, színültig tele mézzel, és még rá is volt írva, hogy MÉZ, hogy tudjam, hogy méz van benne. Ez különös nagyon.” – És tûnõdve járkálni kezdett, azon törve a fejét, hová lehetett a méz, és közben dudorászott.

Ezt dudorászta:

Bármerre nézek,

furcsa, de nyoma sincs a méznek,

mit tegnap Mackó koma nyelt,

a méznek hûlt nyoma kelt.

Hol a mézecske? Elvitte a kecske?

Furcsállom az egészet,

ki ette meg a mézet?Háromszor vagy négyszer énekelte el a fenti dalt, amikor egyszeriben minden eszébe jutott. Hiszen odaadta a mézet Malackának, elrejtette a verem alján, amiben Elefántot akarnak fogni reggelre!
– Borzasztó! – mondta Mackó. – Mi a csodának kell annyi méz egy köszvényes Elefántnak? – És bosszankodva visszamászott az ágyába.
De nem tudott aludni. Minél inkább akart, annál éberebb lett. A szokott módszert követve megpróbált bárányokat számlálni, ahogy átugranak a kerítésen, de ez se használt – akkor bárányok helyett Elefántra gondolt, de az Elefántok nem ugrottak át a kerítésen, megfordultak, beugráltak az ablakon, s mindegyik elvitt egy csupor mézet, és megette. Nagyon rosszul érezte már magát szegény Mackó, türtõztette magát egy darabig, de mikor az ötszáznyolcvanhetedik Elefánt is megnyalogatta az agyarát, és azt mondta: „Nagyon jó kis méz volt ez, nem is tudom hamarjában, mikor ettem ilyen jó kis mézet” – akkor nem bírta tovább. Kiugrott az ágyból, kiment a házból, és sietve eltalpalt a Hét Fenyõfákhoz.
Még sötét volt, csak a Százholdas Pagony fölött derengett már valami. A félhomályban olyan magányosan és kísértetiesen álltak a fák, s a verem is olyan sötét és mély volt, s a fenekén a mézescsupor is sejtelmesen vigyorgott, mint valami kísértet, csak éppen hogy fel tudta fedezni. De a méz illatát mégis megérezte, s minden bosszúsága ellenére csurogni kezdett a nyála. Bemászott a verembe, s bedugta az orrát a csuporba.
– Hallatlan! – mormogta rögtön, nagyon bosszankodva. – Az Elefánt már megette! – Aztán kicsit gondolkodott. – Nem – látta be végre –, nem õ ette meg. Én ettem meg. Elfelejtettem.
És szomorúan nyalogatta a csupor fenekét, reménykedve, hogy talán mégis maradt valami.
Közben Malacka is felébredt. Egy kicsit biztatta magát, aztán kiugrott az ágyból. És az volt az elsõ szava:
– Elefánt!
Aztán tûnõdni kezdett.
Most jutott elõször eszébe – vajon hogy fest egy ilyen Elefánt?
Vad? Szenvedélyes? Jámbor?
Engedelmeskedik-e csakugyan, ha füttyentenek neki? És egyáltalán – biztos, hogy szereti a malacot?
És hogy szereti – élve vagy sütve, citrommal a szájában?
És ha élve – az is kérdés, melyik malacot szereti.
És ha nem szereti – hajlandó-e kivételt tenni olyan malac kedvéért, akinek a nagyapját úgy hívták: Tilosaz Átjárás.
De nem tudott választ kapni e kínzó kérdésekre, és bizonytalan érzésekkel indult el, hogy élete elsõ Elefántjával szembekerüljön.
Közben azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy hiszen Mackó vele lesz, s akkor mindjárt barátságosabb az egész. De mi lesz, ha az Elefánt annyira szenvedélyes és tüzes, hogy a Mackót se szereti? Nem lenne jobb mégis fejfájásra hivatkozni és nem menni el a Hét Fenyõfákhoz? Viszont, feltéve, hogy szép idõ van, s szerencsés esetben nem sikerült megfogni egyetlen Elefántot a csapdában – így töltse az idõt, semmivel?
Egyszerre csak nagyon Jó Ötlete támadt. Odamegy gyorsan a Hét Fenyõfákhoz, óvatosan bekukkant a verembe oldalról, van-e benne Elefánt. És ha van, akkor hazamegy, lefekszik, és fejfájása lesz, ha nincs, ott marad, és nem lesz fejfájása.
Így hát nekilódult. Egyik percben azt gondolta, talál Elefántot, másik percben,hogy mégse talál. És miközben közel ért a veremhez, akkor már biztos volt benne, hogy talál, mert valami elefántosan mozgott és mocorgott a verem fenekén.
– Rémes! – borzongott össze Malacka, s már el akart futni. De aztán összeszedte magát, annyira gyötörte a kíváncsiság, hogy életében õ is lásson egyszer egy eleven Elefántot. Így tehát lelapulva a verem széléig csúszott és letekintett.
Szegény Micimackó közben hiába rázta, húzta, rángatta, egyre keményebben ült a nyakán a csupor,és csak a csupor belsejébõl lehetett tompán hallani kétségbeesett segélykiáltásait.
És verte a csuprot a verem falához, de ez nem használt,és kimászni se tudott a verembõl, mert hiszen nem látott semmit, csak a csupor belsejét,és még azt se nagyon. Így hát belefáradt az egészbe, feltartotta csuporral borított fejét az ég felé,és hangosan és keservesen bõgni kezdte a Kétségbeesés és Megbánás keserû énekét... éppen akkor, amikor Malacka megérkezett.
– Segítség, segítség! – visított
Malacka, meghallva ezt a szörnyû hangot, ami a csupor alól mélyen és fenyegetõen bömbölt elõ.
– Elefánt! Egy rettenetes Elefánt! – És futni kezdett, és közben folyton sivított: – Elefánt! Elefánt! Segítség! – S nem is hagyta abba a visítást, míg Róbert Gida kunyhójához nem ért.
– Mi az, Malacka, az istenért? – ugrott ki az ágyból Róbert Gida.
– Ele... Bele... Tele... Elefánt... – lihegte Malacka.
– Merre?...
– Arra... – lihegte Malacka, de csak integetni tudott.
– Hogy néz ki?
– Olyan... olyan, mint... Rémes!... Akkora feje van, hogy... irtózatos!... Nem lehet semmihez hasonlítani... Mint valami rettenetes nagy semmi... mint egy eleven fazék... vagy lábos... vagy csupor...
– No jó – mondta Róbert Gida, és felrántotta a cipõjét. – Elmegyek és megnézem. Gyere velem, mutasd meg az utat.
Malacka már egy csöppet se félt, tekintettel Róbert Gidára, és így sietve elindultak.
– Én már hallom, nem hallod? – mondta Malacka aggódva, mikor közelbe értek.
– Valamit hallok – mondta Róbert Gida.
Mackó volt az, aki egy kiálló gyökérhez csapkodta a csuprot a verem fenekén.
– Itt van! – mondta Malacka. – Nézd, milyen félelmetes! És odasimult Róbert Gidához félelmében.
És akkor Róbert Gida nevetni kezdett... és nevetett és kacagott, és könnye is csurgott, egyszerre csak nagyot reccsent valami a veremben... a vastag gyökéren elpattant a csupor, és Mackó feje elõkerült a cserepek közül.
És Malacka megértette, milyen Hóbortos Malacka volt õ, és nem szólt senkinek, egyenesen hazament és lefeküdt, és kijelentette, hogy nem fogad senkit, mert a feje fáj. És Róbert Gida és Mackó kettesben mentek Róbert Gida kunyhójába reggelizni.
– Ó, te csacsi Mackó – mondta Róbert Gida –, ha tudnád...
– Tudom – mondta Micimackó. És úgy érezte, csakugyan tudja.

Micimackó meséi4

Negyedik fejezet,

amelyben Füles elveszti a farkát, és Mackó megtalálja

Öreg Szürke Csacsi, Füles néven közismert, az erdõnek egy árnyékos sarkában állt, lógatva a fejét, és mindenfélére gondolt. Néha szomorúan azt gondolta: „Miért?” – és néha azt gondolta: „Minekutána”; – és néha azt gondolta: „Amennyiben.” Vagy: „Minekutána tehát.”

És néha nem is tudta, hogy mire gondol. Így hát, mikor Micimackó arra sétált, Füles õszintén megörült, hogy egy kicsit abbahagyhatja a gondolkodást, és azt mondhatja: „Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk?” – a maga borongós modorában.

– És te hogy vagy? Nálad mi újság? – kérdezte Micimackó. Füles fölemelte a fejét, átfordult vele a jobb oldalra, és ott megint lelógatta.
– Nem mondhatnám, hogy nagyon „hogyan” vagyok. Egy idõ óta éppen csak hogy vagyok, de nem vagyok hogyan.
– Nono – mondta Mackó. – Nem kell azért elszontyolodni. Majd meglássuk. Mi baj?

Füles hallgatva álldogált, és bánatosan lógatta a fejét. Micimackó egyszer-kétszer körüljárta.

– Mi történt a farkoddal? – mondta meglepetve.
– Mi történt volna? – mondta Füles.
– Nem látom sehol.
– Tényleg?
– Tényleg. Ebben nem lehet tévedni. Mert vagy van, vagy nincs. És itt nincs.
– Hát akkor mi van helyette?
– Semmi.
– Mindjárt megnézem – mondta Füles, és lassan és óvatosan megfordult, hogy lássa azt a helyet, ahol a farka volt az imént, aztán ráeszmélve, hogy nem látja, visszafordult, lelógatta a fejét, átdugta a két mellsõ lába közt, aztán hosszú, szomorú sóhajjal csak ennyit mondott :
– Attól tartok, neked van igazad.
– Ritkán tévedek – mondta Mackó.
– Akkor sok mindent megértek – mondta Füles mélázva. – Ez sok mindent megmagyaráz. Nem csoda.
– Valahol elhagytad – mondta Micimackó.
– Vagy valaki elvitte – mondta Füles. – Hasonlít az illetõhöz – tette hozzá hosszú szünet után.

Mackó úgy érezte, hogy valamit mondani kellene, de nem tudta, hogyan segítsen barátján. Mindenesetre elhatározta, hogy segíteni fog.

– Füles – jelentette ki ünnepélyesen –, én, Micimackó, fel fogom kutatni a farkodat.
– Köszönöm, Mackó – felelte Füles. – Igaz barát vagy – mondta. – Nem úgy, mint Némelyek – tette hozzá.

Így hát Micimackó elindult, hogy megkeresse Füles farkát.

Szép tavaszi reggel volt, amikor elindult. Lágy és átlátszó kis felhõk játszadoztak boldogan a kék firmamentumon, ráugráltak a napra, mintha el akarnák takarni, aztán megint lemásztak róla, hogy a következõ jöhessen sorra. A nap azért igyekezett sütni; és a sövény, amely elhordta már tavalyi, szurkos fenyõruháját, most öregnek és fakónak tûnt a tölgyek vakító divatos, tavaszi öltözéke mellett. Sövényen és cserjén keresztül ballagott Mackó. A rekettye– és hangabokrokon át, buckákon túl és megint vissza, és így végre, fáradtan és éhesen, elérkezett a Százholdas Pagonyba. Mert a Százholdas Pagonyban lakott Bagoly.

„És ha valaki tud valamit valamirõl – mondta magának Mackó –, akkor az csak Bagoly lehet, vagy ne hívjanak Micimackónak.”

Bagoly a Mogyorósban lakott, öreg házában; ez a ház mindenkiénél nagyobb volt és szebb is, legalábbis Mackónak úgy tetszett, mert volt rajta kopogtató is meg csengõ is. A kopogtató alatt a következõ felírás volt olvasható:

KRM KPGTTNI H ZT KRJ HGY KNYSSK

A csengõ alatt másik felírás ékeskedett:

H NM KRJ HGY KNYSSK KRTK CSNGTNI

Ezek a feliratok Róbert Gidától származtak, ugyanis csak õ tudott helyesen írni az egész erdõben; maga Bagoly, aki egyébként nagy bölcs hírében állott, a tulajdon nevét „Bagoj”-nak írta.

Mackó elolvasta mind a két utasítást, nagy figyelemmel, elõször jobbról balra, aztán balról jobbra, hogy semmi se kerülje el figyelmét. Majd kopogott, meghúzta a csengõzsinórt, aztán a csengõzsinóron kopogott, és meghúzta a kopogót.

Azonkívül, a biztonság kedvéért, még kiabált is jó hangosan:

– Hé, Bagoly! Eressz be! Itt Micimackó!

És az ajtó kinyílt, és Bagoly kikukkantott.

– No mi az Mackó? – kérdezte bölcs mérséklettel. – Hogy ityeg a fityeg?
– Nagyon lehangolt vagyok – mondta Mackó –, mert Füles barátom elvesztette a farkát. És nagyon odavan szegény. Nem volnál olyan szíves megmondani a módját, hogy találjuk meg?
– Szívesen – mondta Bagoly. – A szokásos eljárás ilyen esetekben a következõ...
– Nem ismerek semmiféle Szokásos Eljárás címû állatot. És ételt se. Ételben ismerem a Tojásos Galuskát. Én csak egy szegény medvebocs vagyok, különben is az agyvelõm meg van hûlve, és az ilyen hosszú szavakat nem szeretem.
– Arról van szó, hogy mi a teendõ.
– Amennyiben arról van szó, akkor nem bánom – jegyezte meg Mackó engedékenyen.
– Elõször is díjat kell kitûzni. Ennek pszihikus hatása van.
– Várjunk csak – mondta Mackó, felemelve egyik mancsát. Hogy milyen hatása van? Nem hallottam jól a szót, éppen tüsszentettél, mikor mondtad.
– Én nem tüsszentettem.
– De igen, tüsszentettél.
– Bocsáss meg, kérlek, de én nem tüsszentettem. Legalábbis nem tudok róla, és az ember rendesen észre szokta venni, ha tüsszent. Különben is nem errõl van szó. Arról van szó, hogy pszihikus hatása van.
– Látod, megint tüsszentettél – mondta Mackó szomorúan.
– Jutalomról van szó – mondta Bagoly hangosan. - Hirdetést fogunk közzétenni, hogy tekintélyes jutalomban részesül, aki nyomra vezet Füles elveszett farkát illetõen.
– Értem, értem – bólogatott Mackó. – Ami a tekintélyes jutalmat illeti – folytatta álmodozva –, általában szokott nálam lenni, de ma otthon felejtettem – mondta, és bánatosan vizsgálta az almáriumot. – Be kell vallanom, még csak vajat vagy egy kis mézet se hoztam magammal.
– Akkor hát – mondta Bagoly – megírjuk a hirdetést, és kifüggesztjük az egész Erdõben.
– Egy kis mézet se – dörmögte maga elé Mackó, azután mélyet sóhajtott. És megemberelve magát, igyekezett figyelni arra, amit Bagoly magyaráz.

De Bagoly nagyon hosszan magyarázott, egyre hosszabb és hosszabb szavakat mondott, és a végén mindig visszatért arra, amibõl kiindult, és kifejtette, hogy az egyetlen személy, aki ezt a hirdetést megírhatná, Róbert Gida személyében található.

– Õ volt az, aki az én felirataimat is megszerkesztette, az ajtó mellé. Láttad õket?

Az egész elõadás közben Mackó felváltva igent és nemet válaszolt, behunyt szemmel, néha duplán: „Igen, igen” –, néha értelmesen: „Nem, nem, szó sincs róla” –, anélkül hogy sejtelme lett volna, mire válaszol. Most épp a nemnél tartott.

– Nem láttad? – mondta Bagoly egy kicsit csodálkozva. – Gyere az ajtó elé, majd megmutatom.

Kifordultak a kunyhó elé, és Mackó megint csak megbámulta a kopogtatót, a feliratot és a csengõt, és minél tovább bámulta, annál inkább megerõsödött benne valami furcsa emlék, minthogyha mindezt õ már látta volna valahol, valahol máshol, valamikor máskor.

– Csinos csengõzsinór, nem? – kérdezte Bagoly.

Mackó bólintott. – Valamire emlékeztet - mondta aztán –, de nem tudom mire. Honnan szerezted?

– Az Erdõn keresztül jöttem, és így, ahogy látod, ez a zsinór, végén a bojttal, ott lógott ki egy bokorból. Elõször azt hittem, lakik valaki a bokorban, megrángattam a zsinórt, de senki sem felelt. Türelmetlen voltam, erõsebben kezdtem rángatni, egyszer csak a kezemben maradt, s mert senki se szólt, hogy az övé, hazahoztam, és...

– Bagoly – mondta Mackó ünnepélyesen –, rettenetes dolog történt. Ez a zsinór nem a tied. Ez másé.
– Hát kié?
– Fülesé, az én öreg Füles barátomé. Az õ magántulajdona.
– Az övé?
– Amihez méghozzá nagyon ragaszkodott. És még most is ragaszkodik.

Ezekkel a szavakkal leakasztotta a csengõzsinórt, és visszavitte Fülesnek, és Róbert Gida visszaszegezte Füles farkát a helyére, és Füles olyan boldog volt, hogy egész nap büszkén csóválta és lengette, és Micimackó is úgy meg volt elégedve, hogy azonnal hazament, egy kis megérdemelt szíverõsítõ irányában. Fél óra múlva, ahogy megtörölte a száját, büszkén énekelni kezdett:

Ki találta meg Füles farkát,

talán Ferkó, Mickó, Lackó?

Egyik se!

Én találtam meg, Micimackó!

Micimackó meséi3

Harmadik fejezet,

amelyben Micimackó és Malacka vadászni mennek, és kis híja, hogy menyétet nem fognak

Malacka nagy kunyhóban lakott egy nyírfa közelében, ez a nyírfa az erdõ közepében állott, és Malacka a kunyhó közepében lakott. A háza közelében, rúd tetején, egy darab törött lécen ez volt olvasható: „TILOS AZ Á.” Amikor Róbert Gida megkérdezte Malackát, hogy ez mit jelent, Malacka szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy ez az õ nagyapjának a neve, és évek óta egyben az õ családi nevük.

Róbert Gida vállat vont, és olyasfélét próbált megjegyezni, hogy egy embert nem hívhatnak Tilosaz Á. Az õ nagyapjának igenis két neve volt arra az esetre, ha az egyiket elvesztené. Tilosaz, ez volt az egyik neve, amit egy nagybátyjától örökölt, és Á, vagyis Átjárás, ez volt a másik neve, amit egy átjárótól örökölt. De lehet Ákos vagy Ábrahám is. Tilosaz Á-nak, de Malacka kijelentette, hogy igenis hívhatnak, mert például az õ nagyapját így hívták, ez volt a neve:

– Megjegyzem, nekem is két nevem van – vetette oda Gida könnyedén. – Róbert Gedeon.
– Na ugye, látod, ez is azt bizonyítja – bólintott Malacka.

Egy szép téli napon, amikor Malacka éppen a havat söpörte el a házuk elõl, ahogy véletlenül lenéz az ágak közül, ott látja Micimackót. Micimackó körbe-körbe járt, és nyilvánvalóan valami másra gondolt. Mikor Malacka rászólt, csak intett neki, és folytatta a körözést.

– Halló – mondta Malacka –, mit csinálsz?
– Vadászom – mondta Micimackó.
– Mire vadászol?
– Lábnyomokra – mondta Micimackó rejtélyesen.
– Miféle lábnyomokra – mondta Malacka, és lemászott hozzá.
– Én is ezt kérdezem magamtól.
– No és mit gondolsz, mit fogsz felelni a kérdésedre?
– Kitérõ választ fogok adni egyelõre – mondta Micimackó. No most ide nézz! – Egyenesen lemutatott a földre, lába elé. Mit látsz itt?
– Lábnyomokat – mondta Malacka –, sõt azt hiszem, karmok nyomát. – Füttyentett. – Tyû, Mackó! Lehetségesnek tartod, hogy ez egy... egy... egy menyét?
– Lehetséges – mondta Mackó. – Néha menyét, néha nem menyét. Az ember sohase tudhassa ezeknél a lábnyomoknál.

E szavak után folytatta a nyomozást, és Malacka egy-két percnyi tûnõdés után utánalódult.

Micimackó hirtelen megállt; a nyomok fölé hajolt és megrezzent.

– No mi az? – kérdezte Malacka.
– Csodálatos dolog – mondta Mackó. – De most már két élõlény nyomait látom. A másik – akárki legyen az illetõ – csatlakozott az elsõhöz – akárki legyen az illetõ –, és most mind a ketten együtt folytatják útjukat. Malacka, tedd a kezed a szívedre, és mondd meg õszintén, kitartasz-e mellettem abban az esetben is, ha kiderül, hogy Ellenséges Fenevadakról van szó.

Malacka nagyon kedvesen lebegtette a fülét, és azt mondta, hogy péntekig nincs különösebb elfoglaltsága, és hogy szívesen áll Mackó rendelkezésére, ha kiderül, hogy az illetõ csakugyan menyét.

– Úgy érted, ha kiderül, hogy két menyét. Lehet, hogy a menyét magával hozta a menyét is – jelentette ki ünnepélyesen Micimackó, de Malacka ragaszkodott hozzá, hogy semmi hiba, õneki péntekig nincs fontos dolga.

Így hát együtt mentek tovább.

Cserjebozót volt a közelben, és a két menyét lábnyoma mintha a bozót körül húzódott volna, így hát Mackó és Malacka körben követték a nyomokat. Közben Malacka Átjárás nevû nagyatyjáról mesélt Mackónak, hogy szegényke élete utolsó éveiben mennyit szenvedett az asztmától és egyéb érdekes dolgokról, amin Mackó nagyon csodálkozott, különösen mikor megtudta, hogy minden, kinek két nagyapja van. Utólag gondolt rá, hogy az egyiket elkéri Malackától, de mindenesetre elõbb megkérdezi Róbert Gidát. Közben a nyomok nem szûntek meg...

Nem szûntek meg...

Mackó hirtelen megállt, és izgatottan mutatott a földre.

– Ide nézz!
– Hová? – kiáltott Malacka, és nagyot ugrott ijedtében. De rögtön észrevette, hogy gyávaság volt így megijedni, tehát még egyet-kettõt ugrott, jelezve, hogy õ ezt csak tornagyakorlat gyanánt teszi.
– A nyomok – mondta Mackó titokzatosan –, a nyomok... Egy harmadik élõlény csatlakozott hozzájuk.
– Mackó! – kiáltott Malacka. – Lehetséges, hogy egy harmadik menyét?
– Nem – mondta Mackó. – Ezek másféle nyomok. Vagy két menyét és egy harmadik, de az is lehet, hogy egy menyét és két ürge, vagy két ürge és egy menyét, de az is lehet, hogy három menyét és semmi ürge... Folytassuk a cserkészést.

Így hát folytatták, valamivel nyugtalanabbul, mert most már valószínû volt, hogy Ellenséges Fenevadakról van szó. És Malacka titokban nagyon szerette volna, ha Tilosaz Átjárás nevû nagyatyja most itt lenne, Mackó pedig arra gondolt, milyen szép is volna, ha Róbert Gida most váratlanul és véletlenül elõbukkanna, de igazán csak azért vágyott erre, mert nagyon szerette Róbert Gidát.

Aztán Micimackó hirtelen megtorpant, és megnyalta az orra hegyét, mert nagyon melegnek érezte, melegebbnek, mint valaha életében. Most már négy lábnyom húzódott elõttük a földön.

– Ide nézz, Malacka, még egy menyét!

S úgy látszott, csakugyan igaza van. A nyomok megvoltak, keresztezték egymást, de határozottan négy pár lábnyom volt.

– Úgy gondolom... – mondta Malacka, aki szintén megnyalta az orra hegyét, de ez nem könnyített a lelkén –, úgy gondolom... vagyis... Ejnye csak, most jut eszembe! Most jut eszembe, tegnap elfelejtettem valamit, amit holnap már nem végezhetek el! Sajnos, úgy látszik, kénytelen leszek hazamenni és elintézni.
– Majd elintézed délután, és én segítek – mondta Micimackó.
– Nem olyan munkáról van szó, amit délután el lehet intézni – vágott közbe Malacka gyorsan. – Tudod, délután a hivatalok is zárva vannak... Ez egy különleges reggeli munka, amit kizáróan reggel lehet csinálni, úgy körülbelül nyolc és izé között... Hány óra lehet most?
– Tizenkettõ – mondta Mackó, és a napra nézett.
– No igen... Ahogy mondtam... Tizenkettõ... és izé... Tizenkettõ és fél tizenhárom között... Vagyis... Tehát, édes öregem, megbocsátasz, ugye?... Mi az? Hová bámulsz?

Mackó az égre bámult, és amikor újra hallotta a füttyentést, arra kapta a fejét, és egy nagy tölgyfa ágai között megpillantotta barátját.

– Róbert Gida ! – kiáltott fel örömmel.
– No hisz akkor rendben van – könnyebbült meg Malacka –, akkor biztonságban vagy. Rohanok. – És már futott is haza, nagyon megnyugodva, hogy túl van a veszélyen.

Róbert Gida lemászott a fáról.

– Csacsi öreg medvém – mondta –, hát mit csináltál? Elõbb kétszer egymás után megkerülted a cserjét, aztán Malacka utánad szaladt, aztán megint kétszer megkerültétek, s éppen a negyedik körbe fogtatok bele...
– Várj csak – mondta Micimackó, és mancsai közé fogta a fejét.

Leült, gondolkodott, nagyon erõsen gondolkodott. Aztán beillesztette talpát az egyik lábnyomba, kétszer megdörgölte az orrát, és felállt.

– Úgy van – mondta Micimackó. – Most már világos – tette még hozzá. – Nyilvánvaló, hogy félre voltam vezetve. Meg fogom vizsgáltatni az agyvelõmet. Úgy látszik, ráment az influenza.
– Te a legédesebb és legjobb Mackó vagy a világon – mondta Róbert Gida vigasztalóan.
– Ugye? – mondta Mackó reménykedve. És aztán hirtelen felragyogott. – Agyvelõ ide, agyvelõ oda – mondta –, már kész van az ebéd.

Ebben megegyezve hazamentek.