Micimackó meséi1

Elsõ fejezet,

---

Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsõn, kopogtatva a feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsõfokon egy koppanás. Elõtte Róbert Gida, az õ gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van gyõzõdve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsõn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp is, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsõn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se.

Különben is épp most ért le a lépcsõ aljára, és hajlandó nektek bemutatkozni:

– Micimackó.

Amikor elõször hallottam a nevét, én is azt kérdeztem, amit ti akartok kérdezni: „Hát nem fiú? Azt hittem, fiú.”

– Én is azt hittem – mondja Róbert Gida.

– De hát akkor nem lehet Mici a neve! Mért hívod Micinek?

– Nem én hívom...

– De hát azt mondtad.

– Mert úgy hívják. Nem érted, hogy úgy hívják?

– De igen, hogyne – mondtam gyorsan, és remélem, hogy ti is befejezitek ezzel a kérdezõsködést, mert bõvebb magyarázat nem áll rendelkezésre.

Egyébként Micimackó néha játszani szeret, néha pedig leül szemben a kandallóval, és ilyenkor mesélni kell neki.

– Mesélünk? Micimackónak mesélj valami szépet – mondottad te.

– Megpróbálhatom – mondottam én. – Milyen mesét szeret?

– Mesét saját magáról. Õ már egy ilyen Mackó.

– Értem.

– De szépet!

– Majd meglássuk – mondtam én.

– Hát lássuk...

Réges-régen, valamikor az õsidõkben, de legalábbis múlt péntek elõtt, Micimackó egy erdõben élt, saját kunyhójában, Kovács János név alatt.

(Mi az, hogy Kovács János név alatt? – kérdezi Róbert Gida.
– Ezt úgy kell érteni, hogy ez a név állott az ajtaja fölött aranybetûkkel, és õ ott lakott.
– Micimackó, azt hiszem, nem tudta ezt eddig – mondja Róbert Gida.
– Most már tudom – feleli egy dörmögõ hang.
– Akkor talán folytatom – jegyzem meg kissé sértõdötten.)

– Egy napon, mikor kint sétált az erdõben, egy tisztásra ért, és a tisztás közepén állt egy jókora tölgy, és a tölgy koronájából hangos döngicsélés és zümmögés ütötte meg a fülét.

Micimackó letelepedett a fa alá; mancsai közé fogta a fejét, és gondolkozni kezdett.

Így kezdte: „Ez a döngicsélés jelent valamit. Olyan nincs, hogy csak döngicsélés van meg zümmögés, és az nem jelent semmit. Ha döngicsélés van meg zümmögés, akkor ez azt jelenti, hogy valaki vagy valami döngicsél, illetve zümmög, és amennyire az én mûveltségem futja, az egyetlen elképzelhetõ ok, ami valakit döngicsélésre, illetve zümmögésre indíthat, abban a tényben leli magyarázatát, hogy az illetõ egy méhecske.”

Azután még hosszasan gondolkozott, és így fejezte be: „Ami pedig azt illeti, ha valaki már méh, ezt a minõségét arra szokta felhasználni, hogy mézet készítsen.”

Ezek után felállt, és így szólt:

– A mézkészítésnek pedig egyetlen értelmes okát és célját abban látom, hogy én a mézet megegyem.

És már kapaszkodott is a fára.

És

kapaszkodott,

és

kapaszkodott,

és

kapaszkodott,

és

miközben

kapaszkodott,

egy

kis dalt dúdolt

csak úgy,

saját

magának.

Ez a kis dal így hangzott:

Erdei körökben az a nézet,

hogy a medve szereti a mézet,

ez nem csak afféle szerény

vélemény,

ez tény, tény, tény.Azután egy kicsit továbbkapaszkodott... megint egy kicsit tovább... és még egy kicsit tovább. De közben egy másik verset költött:

Ha medvécske volna a méhecske,

fatörzs alján gyûlne a mézecske,

s ha méh volna medve, amit feltehetek,

nem kéne megmászni ennyi emeletet.Tudniillik közben egy kicsit elfáradt, azért lett a vers ilyen bánatos. Már majdnem egészen fönt volt, de amint rálépett az egyik ágra...
Reccs!!
– Segítség! – suttogta Micimackó, de csak halkan és finoman, hogy ne zavarjon vele senkit, miközben a két méterrel alatta terpeszkedõ ág felé zuhant.
– Tulajdonképpen... – mondotta a három méternél lejjebb nyúló ágra pottyanva.

– Véleményem szerint... – magyarázta tovább két bukfenc között, miközben öt méterrel alább került – csak azt akartam mondani...
– Természetesen ebben az esetben... – folytatta udvariasan, miközben rekordsebességgel zuhant keresztül a következõ hat darab faág között.
– Feltevésem szerint mindez csak azt jelenti... – határozott végre, elbúcsúzva az utolsó faágtól, hogy további három bukfenc árán végre kecsesen elhelyezkedjék egy rekettyebokorban – azt jelenti, hogy bizonyos szempontból nagyon szeretem a mézet. Egyébként pedig: segítség!

Kievickélt a bokorból, a tüskéket kikefélte orrából, és ismét átadta magát gondolatainak. Az elsõ, aki eszébe jutott, gazdája volt, Róbert Gida.(Mármint én? – kérdezte Róbert Gida ámulva, alig mert hinni füleinek.
– Te bizony!
Róbert Gida nem felel, de egyre nagyobbra mereszti zsebóraszemeit, és kipirul.)
Így hát Micimackó egyenesen Róbert Gidát kereste fel, aki az erdõ másik sarkában lakott egy szép, zöldre festett ajtó mögött.
– Jó reggelt, Róbert Gida! – mondta õ.
– Jó reggelt, Micimackó! – mondtad te.
– Mondd, kérlek – jegyezte meg Micimackó könnyedén –, nincs nálad véletlenül valami léggömbféle?
– Mármint léggömb?
– Igen... Ahogy jövök, mondok magamban, ennek a kedves Róbert Gidának biztosan van valami léggömbje vagy efféléje – mondok magamnak –, mert éppen a léggömbökre gondoltam véletlenül meg effélékre.

– És minek az neked? – kérdezted te.
Micimackó körülnézett, hogy nem hallgatóznak-e, mancsát orrához emelte, és ezt a szót suttogta:
– Méz.
– Hogy kerül össze a méz meg a léggömb? – kérdezted te.
– Köszönöm, jól – felelte Micimackó udvariasan, de határozottan.
Na már most véletlenül úgy esett, hogy te estélyen voltál egy nappal elõbb barátodnál, Malackánál, és ott véletlenül léggömböket osztogattak. Te is kaptál egy szép zöld léggömböt, és Nyuszi valamelyik rokona ott felejtett egy nagy kék léggömböt is, és te magaddal hoztad a zöldet is meg a kéket is. Tehát megkérdezted Micimackót, melyiket óhajtja.
Micimackó jól megfogta a fejét, ami nála mindig a megfontolás jele.
– A dolog így áll – mondta végre. – Mézkutató légi útjaim során rájöttem, hogy mi a legfontosabb. A legfontosabb, hogy a méhecskék ne lássák az embert. Mármost, ha a léggömb zöld, azt hiszik, hogy a fához tartozol. És nem vesznek észre. De ha kék a léggömb, azt hiszik, hogy az éghez tartozol, akkor se vesznek észre. Itt tehát az a kérdés, melyik hasonlít jobban.
– De nem gondolod, hogy téged észrevesznek a léggömb alatt?

– Talán igen, talán nem – mondta Micimackó rejtélyesen. – Ezeknél a méheknél sohase lehessen tudni. Pillanatig habozott, aztán határozott. – Tudod mit, majd igyekszem úgy hatni, mint egy kis fekete felhõ. Ez megtéveszti õket.
– Akkor mégis a kék léggömböt ajánlom – mondtad te, és így is lett.

Meg is indultatok a kék léggömbbel, de a biztonság kedvéért puskát is vittél magaddal, Micimackó pedig bemászott egy pocsolyába, jól meghengergõzött benne, míg olyan fekete nem lett, mint a csibor.
Ezután felfújtátok a léggömböt, Micimackó megkapaszkodott, te eleresztetted a zsineget, és Micimackó kecsesen libbent az ég felé, míg el nem érte a fatetõ színvonalát, jó nyolcméternyi távolságban.
– Remek! – kiabáltad te.
– Mit szólsz ?! – kiabált vissza Micimackó. – Minek gondolnál alulról nézve?

– Egy olyan Mackó-félének, ami léggömbbe kapaszkodik – mondtad te.
– Az lehetetlen – mondta Micimackó kissé aggodalmasan. – Hát nem olyan vagyok, mint Fekete Felhõ a kék égboltozaton?
– Nem mondhatnám.
– No jó, alulról és felülrõl, az más. Aztán meg említettem már, hogy ezeknél a méheknél sohase lehessen tudni...
Sajnos, szélcsendes volt az idõ. Micimackó nem tudott közelebb jutni a fához. Már látta a mézet, érezte illatát, de nem tudott hozzáférni.
Kis idõ múlva leszólt.
– Kedves Róbert Gida! – jelezte hangos suttogással.
– Tessék!
– Attól tartok, a méhek gyanítanak valamit.
– Mibõl gondolod ?
– Valami azt súgja nekem, hogy gyanakszanak.
– Csak nem gondolják rólad, hogy a mézük után szimatolsz?
– Az is lehetséges. Nem lehessen tudni ezeknél a méheknél!
Kis szünet. Aztán Micimackó megint rákezdi:
– Kedves Róbert Gida!
– Parancsolj!
– Van nálatok otthon valami esernyõféle?
– Azt hiszem, van.
– Kedves volnál, ha kihoznád, és sétálgatni kezdenél alattam, majd idõnként aggódva néznél fel rám, és azt mormognád hangosan magad elé: „Ejnye, ejnye, úgy látszik, esõt kapunk.” Ezzel félre lehetne vezetni a méheket, mert nagyon ravaszak ám.
Te csak mosolyogtál magadban, és azt gondoltad: „Csacsi öreg medvém.”

De te ezt csak úgy gondoltad, mert alapjában szeretted Micimackót. Így hát hazaugrottál az esernyõért.
– No, itt vagy végre! – kiáltott Micimackó némi fojtott nyugtalansággal a hangjában, ahogy a fa alá értél.
– Már kezdtem aggódni. Tudniillik felfedeztem közben, hogy a méhek most már határozottan gyanítanak valamit.
– Nyissam ki az ernyõt? – kérdezted.
– Várjunk. Ravasznak kell lennünk. Legfontosabb, hogy a méhkirálynõt tévesszük meg. Látod onnan alulról a méhkirálynõt?
– Nem.
– Kár. Mármost amíg te lent sétálgatsz az ernyõvel, és mondogatod, hogy: „ejnye, ejnye, esõt kapunk”, addig én itt fönt megpróbálok valami felhõdalt költeni, már amilyet egy kis Fekete Felhõ énekelne az én helyemben... Vigyázz, kész, mehet!
Így hát, amíg te fel és alá sétáltál, erõsen kételkedve az egész hadicsel sikerében, Micimackó a következõ dalt énekelte:

Megmondták a költõk régen,

legjobb kis felhõnek lenni az égen,

szemem ezért ragyog,

mert én egy kis felhõ vagyok.

Ragyog az ég rám fényesen,

sétálok rajta kényesen,

hej, kényesen és rangosan,

és énekelem hangosan:

Megmondták a költõk régen... (stb.)
De a méhek éppolyan gyanakodóan zümmögtek tovább. Néhányuk otthagyta a fészkét, láthatóan a felhõ körül kezdtek rajzani, s a dal második szakasza közepe felé az egyik méh egyenesen ráült a felhõ orrára, aztán gyorsan elröppent.
– Vo-Vo-Vóbert! – kiabált a felhõ kissé náthás hangon.
– Mi baj?
– Gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, mirõl van szó. Ezek nem igazi méhek.
– Nem?
– Nem igazi méhek, tehát nyilván nem is készítenek igazi mézet. Ez világos, ugye ?

– Ha úgy gondolod!...
– Ez a megmásíthatatlan véleményem. Így hát legjobb, ha leszállok.
– De hogyan? – kérdezted te.
Micimackó nem felelt. Mit is felelhetett volna? Ha elereszti a madzagot, akkor: „Bumm!” Erre még csak gondolni se volt jó. Hosszasan tûnõdött, és végre így szólt:
– Kedves Róbert Gida, bele kell puskáznod a léggömbbe. Nálad a fegyver?
– Hogyne – mondtad te –, de akkor kilyukasztom a léggömböt.
– Viszont – jegyezte meg Micimackó – ha eleresztem, oda lukadunk ki, hogy én lukadok ki.
Így szólván megértették egymást, te nagy gonddal célba vetted a léggömböt, és tüzeltél.
– Bu! – mondta Mackó.
– Csak nem hibáztam el? – kérdezted.
– Engem nem – jegyezte meg Mackó –, csak a léggömböt.
– Sajnálom – csóváltad a fejed, még egyszer célba vetted a léggömböt, és ezúttal el is találtad. Fütyülve áradt ki a levegõ, és Micimackó lassan leereszkedett. De a karjai úgy megdermedtek a madzagba való kapaszkodástól, hogy még egy hét után is felfelé tartotta õket, és ha légy repült az orrára, kénytelen volt elfújni.

– Vége? – kérdezte Róbert Gida.
– Ennek. De van más mesém.
– Mackóról meg rólam ?
– És Malackáról és Nyusziról; hát nem emlékszel?
– Emlékszem, de mindig elfelejtem, mikor rágondolok.
– Hát amikor Mackó és Malacka el akarták fogni az Elefántot...
– De nem fogták el, igaz?
– Nem.
– Mackónak nincs is elég esze hozzá. Én fogtam el, ugye?
– Ez majd kiderül a mesébõl.
Róbert Gida bólintott.
– Most már emlékszem – mondta –, csak Mackó nem emlékszik, neki meséld el. Mert ez egy igazi mese, és nemcsak olyan emlékezés.
– Én is úgy gondolom.
Róbert Gida megkönnyebbülten sóhajtott. Felkapta a medvét, és az ajtóhoz sétált, maga mögött hurcolva.
Az ajtóban megfordult és visszaszólt:
– Most fürödni fogok; nem jössz be?
– Jöhetek – mondtam én.
– De nem sebesítettem meg, amikor rálõttem, ugye?
– Szó sincs róla.
Róbert Gida önérzetesen biccent, s a következõ pillanatban már hallom – kipp-kopp, kipp-kopp – Mackó feje búbját a lépcsõfokon.